Bár közvetlenül nem kerületünkkel kapcsolatos, mégis történt két figyelemre méltó politikai esemény az
elmúlt (február 16-i) vasárnapon. Ez indokolja rendkívüli 2 Hetesünk megjelenését.

Ellenzéki győzelem Dunaújvárosban, tanulságokkal

A Fejér megyei 4. számú szavazókörzetben megtartott időközi választáson vasárnap a voksok 56,29 százalékának megszerzésével a jobbikos Kálló Gergely jutott be a parlamentbe. A politikust pártja mellett a Demokratikus Koalíció, az LMP, a Momentum, az MSZP és a Párbeszéd támogatta. Kálló a szintén egyéniben bejutott, majd a polgármesterség miatt lemondott Pintér Tamást váltja. Legnagyobb ellenfele, a függetlenként, ám a Fidesz-KDNP kormány (és nem a pártszövetség) támogatásával induló Molnár Tibor jelentős vereséget szenvedett. A voksok 37,72 százalékát kapta. A harmadik legjobban teljesítő Sürü Renátára még ezer szavazat sem érkezett. Kevesebben szavaztak a Mi Hazánk, a Zöldek és a Tempo Párt aspiránsaira. A részvétel végig nagyon alacsony volt, az urnák lezárása előtt fél órával is csupán az arra jogosultak 28,4 százaléka szavazott. 2018-ban 69,4 százalékos volt a teljes részvétel. Kálló most mégis nagyobb arányban győzött. Erre két magyarázata lehetséges. 1. nem ment „vérre” a szavazás, nem változtatott a parlamenti arányokon. 2. a Fidesz törzsszavazóinak bizonyos része vagy nem ment el, vagy az ellenzék jelöltjére voksolt.

***

Orbán Viktor országértékelője

Lendületes beszéd sok tapssal, kevés meglepetéssel

Igen bölcsen tette a miniszterelnök, hogy saját zárt közönsége előtt mondta el most is a 2020 évi országértékelő beszédét.

A kormányzati főemberek ígéretei alapján nagy bejelentésekre számítottunk, de csak a csalódásunk volt nagy.

Nem a szónoki kvalitásait illetően, mert abban hozta a várhatót, hanem a tartalma miatt. Elvétve találtunk olyan részeket, amelyek ne tévedések vagy tudatos megtévesztések lettek volna. De zászlóból – látják – volt elég.

A következőkben az előzőekben leírt véleményünket igyekszünk példákkal igazolni. (Orbán Viktor mondatait dőlt betűkkel, esetleg idézőjelben írjuk.)

Bevezetőként, a 100 éves visszaemlékezésben halljuk, hogy „ellenségeink táncoltatták lovaikat a főváros utcáin”. Nos, mi a korabeli híradók kockáiból azt látjuk, hogy Horthy Miklós őfőméltósága vonult be lóháton a Szegeden újonnan alakult Nemzeti(!) Hadsereg élén. Az a Horthy, akinek rendszerét, jelképeit, giccs-szobrait, Várbeli székfoglalását próbálja O. V. restaurálni. Többek között azt a revizionista ideológiát, hogy „egyedül vagyunk ellenségekkel körülvéve”.

„Hiszek egy hazában” idézte a miniszterelnök, lerövidítve. Akkor most kisegítjük, hogy miként hangzott ez el a harmincas évekbeli nemzeti tanterv szerint: „Hiszek egy istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában”. Vagy: „Ha a Föld lenne Isten kalapja, Magyarország volna a bokréta rajta”. Továbbá: „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország”. Ezek, már a maguk korában egy – a környező országokhoz képest is – avatag, feudális államszervezet hazugságai voltak. Kár e szellemiségért visszafordulni egy tragikus végű múltba.

Az pedig, hogy a Monarchia, valamint Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása után a környező „nemzetállamokkal” milyen gondtalan, baráti viszonyban vagyunk, egyszerűen nem igaz. Hol Szlovákiával, hol Horvátországgal szikrázik fel valamilyen ellentét, Romániáról és Ukrajnáról már nem is beszélve. Még a katolikus lengyeleknek is szúrja a szemüket a hűséges Putyin-elkötelezettségünk (amiről, most jobbnak látta nem beszélni a kormányfő). Ellentétben Trump és Johnson dicséretén, mivel ők az eszményképek. Az amerikai, a bűnözés határain táncoló gazdasági és politikai ügyeskedő, akinek fő érdeme, hogy képes a tanulatlan emberek – vagyis a többség – nyelvén beszélni. Az új brit kormányfőt szintén egy politikai kóklerség beindította láncreakció hozta helyzetbe (brexit), nem tudni, mi lesz a vége. (Egyelőre kiesett a második legnagyobb pluszbefizetője az Európai Uniónak, Lőrinc barát és a többi haszonélvező szívhatja a fogát!)

Orbán alapvetően fontosnak nevezte a „nemzeti önbecsülést”, melyet úgy állított helyre, hogy a saját – anyagi – lekötelezettjein kívül minden társadalmi réteget vérig sértett és lehetőleg megalázott. Ezzel ő maga is tisztában van, amire utal, hogy a vasárnapi időközi előválasztáson Dunaújvárosban, nem merték a függetlennek deklarált jelöltjük plakátjaira akár a legapróbb Fidesz-emblémát is rányomtatni tudván: elege van a „magyaremberek” túlnyomó többségének belőlük.

A 10 éves orbáni mennyország felváltotta a liberálbolsi „rémkormányzást”. Ezt a rémes időszakot sírják vissza a szociális ellátástól megfosztott szegények, rokkantak, a nagybirtokos oligarchák által tönkretett gazdák, kis- és középvállalkozók, a pedagógus társadalom, az egészségügy dolgozói (ápolónők, orvosok), a közgazdák, a tudósok (hol van már a Batthyányi-kör?), írók, művészek. És fordul szembe a mai Fidesszel Pálinkás József, az Akadémia volt elnöke, az első Orbán-kormány minisztere.

A magyarság egyedülálló szellemi és fizikai kiválóságát méltatva, felemlítette O. V. „tucatnyi Nobel-díjasunkat és olimpikonjainkat”. Amit elmulasztott hozzátenni: a tucatból egyetlenegy vette át Magyarországi lakosként a díjat (Szentgyörgyi Albert), a többieket származásuk vagy szűk lehetőségeik miatt elüldözte hazánkból Orbán kedvenc rezsimje. Ami pedig az olimpikonokat illeti, arányaiban a legtöbb a szocialista rendszernek szerzett dicsőséget.

Büszkélkedett „csodaszép fővárosunk fejlődésével” is. De nem tette hozzá: a valóban hatalmas változás az 1867-es kiegyezés után kezdődött és az első világháborúig tartott. Olyan épületek, létesítmények fémjelezték, mint a Parlament, az Operaház, az Akadémia, a Vigadó, a Gresham palota, a Zeneakadémia, a budapesti hidak többsége, a Városliget, a kontinens első földalatti vasútja és oldalakon át sorolhatnánk, mi minden. Mit tett mindehhez hozzá a mai kormányzat? A Duna Aréna hatalmas skatuláját vagy a Nemzeti Színház betonkockájára applikált funkció nélküli, gagyi díszítményeit? A főváros közterein a bokrok, növények kiirtása, kősivatagok létrehozása. A Kossuth térből és környékéből vizesárkokkal „védett” sivár pusztaság lett, a magyar birodalmi gondolat, valamint a nácizmushoz idomuló, képzőművészetileg értelmezhetetlen un. emlékművek kópiáival.

„A Brüsszel és Washington által kijelölt utak nekünk nem járhatóak” – jelentette ki az az ember, aki éppen a napokban kilincselt Brüsszelben, nehogy az Unió legbefolyásosabb pártszövetségéből végleg kipenderítsék.

Ugyanis legszorosabb rokonsága és haversága zsebébe onnan csordogálnak a megcsapolható milliárdok. Azt is mondta: „a medve nem vicc”. Márpedig Magyarország biztonságát egyedül Washington képes garantálni a NATO által, egy olyan Medvével szemben is, amely nem válogat a zsákmányszerzésben, legyenek azok Grúziában, Ukrajnában, a Közel-Keleten vagy másutt.

Ehelyett „lett keresztény nemzeti alkotmányunk”. Nemcsak lett, tesszük hozzá, lesz is, mert ha érdekük úgy hozza, 24 óra alatt megváltoztatják, kibelezik, újraírják, valamely salátatörvénybe elbujtatva megszavazzák. A papírfecni, amin a piaci kofa összeszámolja mit vásároltunk, időtállóbb dokumentum, mint ez az okmány. Egyébként sem tartják be számos rendelkezését.

Jött még a dicsekvés, hogy „létrehoztunk 850 ezer munkahelyet”. Azt bizony: ebből félmilliót Ausztriában, Németországban és Angliában, 150 ezret meg a közmunkások számára, akik szegények vagy az árok szélét kapirgálják, vagy a vidéki nagyurak birtokain robotolnak az adófizetők pénzéből.

„Megindítottuk a nemzetegyesítést”. Ez aztán briliánsan sikerült! Soha, senkifia olyan mélységes árkokkal nem szabdalta szanaszét ezt a jobb sorsot érdemlő országot, mint ezek az egyesítők. Nem csupán országrészek, szakmai, egyetemi, művészeti közösségek között támadtak átjárhatatlan árkok, de számos barátság, sőt család szakadt szét áldásos tevékenységük nyomán. Későbbi részében a beszédnek, mintha megfeledkezett volna a nagy nemzeti egységről, kifejtette: „a liberális nem más, mint diplomás kommunista”. A közönség tapsvihara volt a válasz. A televíziós felvételen viszont láthattuk: csak Kövér László ült ölbe tett kézzel, szomorú arccal. Nyilván azon tűnődött, hogy mondhat valaki ekkora szamárságot.

A hálás közönséget minden kiejtett szó vagy mondat tapsorkánra sarkallta. Meglepetésünkre, Horn Gyulát is megtapsolták, ha elismerése a vezér szájából hangzott el. De hogy miért dicsérgette O. V. a neki személyes égést okozó, visszakozásra kényszerítő, minden létező rendszert gátlástalanul kiszolgáló, csalafinta Schmitt Pált, az érthetetlen. Talán nem tudott uralkodni az embereket folytonosan provokálni késztető természetén.

„Európában az a helyzet állt elő, hogy az erőszakos bűnözők jogai fontosabbak, mint a törvénytisztelő embereké”. Szerény kérdésünk annyi: egy jogvégzett ember, hogyan állíthat ilyen képtelenséget? Ha valakinek bizonyos jogait garantálja a törvény, akkor nem azt kell mérlegelni, mit tisztel és mit nem az illető, hanem, hogy vonatkozik-e rá a szóban forgó törvényes előírás vagy nem. Ezeket az ítéleteket a bíróság azon előírás alapján hozta, hogy O. V. előterjesztésére – mert akkor épp érdekében állt mutatni, mennyire jogállam a magyar – minden elítéltet megillet 4 négyzetméternyi (2x2 méter) élettér egy cellában. Mivel a magyar börtönök 160 %-nyira zsúfoltak, ez a jog nem teljesül, amit a szemfüles elítéltek kiaknáznak. Tisztázzuk: börtönbe mindenki kerülhet, te is én is, bárki. Elég, ha valami egy pillanatra eltereli a figyelmünket vezetés közben és elgázolunk valakit. Az az asszony is börtönbe kerül, akit évtizedekig ütlegelt a részeg férje, végre megunta, visszavágott, a férfi elesett, bevágta a fejét és meghalt. Nem okvetlenül gazemberek ülnek börtönben, és az emberi körülmények mindenkit megilletnek a XXI. században. Ám ez a történet, ahogyan Orbán előadta, alkalmas a nagyon egyszerű, nagyon nehéz helyzetben élő, nagyon sok méltánytalanságot elszenvedett emberek feltüzelésére. Vagyis sok szavazatra. Ráadásul alkalmas a ma még zömében függetlenül működő ügyvédek és bírák bedarálására a NER alá. Ahogyan ez történt a szemét-biznisszel, számos köztestülettel, a médiával, az egyetemekkel, a kórházvezetéssel, az Akadémia intézeteivel, a színházakkal és a pedagógusokkal. Na, itt állj!

„Akik a magyar pedagógusokat, oktatásunkat gyepálják, lehetnének mértéktartóbbak is” – szólított fel kedvesen O. V. Ez is egy tipikus félrevezető duma. Senki nem gyepálja a pedagógusokat, hanem éppen ellenkezőleg, ők „gyepálják” a kormányzat közoktatási politikáját. 1. mert mélyen gyermekellenes, agyonterheli a tanulókat, megutáltatja velük az iskolát. 2. rengeteg sok felesleges adminisztrációval fárasztja a pedagógusokat elvonva idejüket a hivatásbeli munkától. 3. nem önálló gondolkodásra, a különböző készségek fejlesztésére, az életben való eligazodásra irányul, hanem nevek, évszámok, adatok bemagolására. (Nos, eddig még semmi hazafiatlan, gyurcsányista, genderista nincs a dologban, igaz?) 4. a tanárok nem rejtették véka alá, hogy több olyan író munkái kötelező olvasmányok, akik nem éppen az emberi haladás szóvivői. Miközben olyanok, mint Illyés Gyula, Móricz Zsigmond vagy a Nobel-díjas Kertész Imre, kimaradtak a tananyagból. Mindezt Orbán is tudja, éles eszű ember. De eljátssza, mintha nem értené, miről van szó.

A gazdasági önfényezésre szeretnénk még egy példát bemutatni a beszédből. „Miközben a német gazdaság csökken, a magyar gazdaság teljesítménye tavaly 5 százalékkal nőtt, a legtöbbel Európában”. Lehet. Ám ez akkor is nevetséges érvelés, csak az veszi be, akinek gőze sincs a világról. Tudják mennyi a – tavaly o,1 tized százalékkal visszaeső – német gazdaság nemzeti összterméke (GDP) egy év alatt? Kereken 4 000 000 millió USA dollár. És a magyar? 160 000 millió dollár. Vagyis 25-szörös a különbség. (Lakosság számában csak mintegy 8-szoros.) De vehetjük a nálunk másfél millióval alacsonyabb lélekszámú Ausztria példáját – amelyet évtizedek óta folyton utol akarunk érni –, majdnem 3-szor nagyobb a gazdasági teljesítménye. Igaz, tavaly csak 2 százalékkal növekedtek. Na és? Melyik fizetést és szociális vagy betegellátást szeretnénk inkább kapni, a bécsit vagy a budapestit? Mindkettő szép város, hasonlít is egymásra, bár nem mindenben.

Oldalakon át lehetne sorolni az évértékelő ellentmondásait, ferdítéseit, ám az olvasó türelmének is vannak határai.

Összefoglalóan annyit még hozzátennénk: úgy tűnik elfogadva Varga Mihály óvatos tanácsait, a miniszterelnök nem ígért semmi konkrét kiemelkedő jótéteményt a jelen esztendőre. Azonban kiénekelve a sajtot az ellenzék szájából, határozottabb klímavédelmi – más szavakkal – zöldpolitika mellett tette le a garast. Ez 100 százalékos fordulat. Amint az is hogy megígérte minden újszülött magyar baba után 10 facsemete elültetését. Ami bizonyára megbokrosítja az ifjú asszonyok és a hozzájuk tartozó férjek hajlandóságát.